Mannie világai - részlet

 Egy újabb születendőben lévő regényemből olvashattok egy kis ízelítőt. Mannie világai címmel egy francia kisvárosból származó fiatal lány készül élete legnagyobb, világokon átívelő csatájára. A kézirat magyar és angol nyelven is napvilágot lát majd.

Mikor Mannie-re került a sor, hogy birtokába vegye a könyvet és a szobrocskát, villám csapott le a kastély udvarára és pánik tört ki a diákok között. Sinoin mester tudta. A világ tiltakozik. Nem akarja Manniet átengedni nekik. A természet ilyen szintű véleménynyilvánítása csak nagyon kivételes esetekben történik meg. Mint ahogy Mannie helyzete is rendkívül példanélküli volt. A lány nem tudta, hogy a vihar hirtelen kitörése a mesterek számára egyértelmű jelzés valamely jövőbeni cselekedet helytelenségére. Viszont le tudta olvasni az arcukról, hogy sokkal többről van szó, mint a rossz időjárás miatti aggodalomról. A díjátadót berekesztették, a nevelők és a professzorok minden erejüket bevetve próbálták beterelni a rémült diákokat a kastély előadótermébe. Mannie eközben elszakadt barátaitól és idegenek között sodródott az ázott tömegben. Hirtelen egy rántást érzett a karján és egy megmagyarázhatatlan erő elkezdte kifelé húzni a diáklányok kavalkádjából. Hátra akart fordulni, hogy megnézze, ki, vagy mi ez, de aztán elsötétült minden. 

folyt.köv. 
Eszti

„Minden nap meg kell tudni halni a sikerért!” – Riport Dallos Gyulával

Olyan szerencse ért a héten, hogy imádott munkám keretén belül kiskorom nagy példaképével, Dallos Gyulával készíthettem riportot. Íme:)

„Minden nap meg kell tudni halni a sikerért!” – Riport Dallos Gyulával

Vendégségben a kupák, szalagok, fotók és festmények emlékei között

A karácsonyi Horze nyereményjáték egyik első fődíja egy órás ingyenes edzéslehetőség volt Dallos Gyula örökös magyar bajnoknál. A szerencsés nyertessel, Bánkuti Szimonettával egy keddi napon érkeztünk meg a családi házas övezetbe rejtett lovas paradicsomba.

Délután két óra van, és nagyon izgulunk. A januári nap bátortalan fényében állítjuk le az autót Dallos Gyula háza előtt. Bea néni és két németjuhász enged be, s valahogy rögtön otthon érezzük magunkat az időtlen múltú családi fészekben. Beinvitál saját nappalijukba, teával és frissen sült pogácsával kínál. A tekintetek folyamatosan a falakat pásztázzák, libabőr a kezeken, ahogy tudatosul, tényleg ott vagyunk, ahol. A kedves vendégszeretet majdnem oldja az izgalmakat, amikor érkezik Gyula bácsi és hangzik az első kérdés: „Hány ütemű a lépés?”, és így tovább egészen a „Hány foga van az elefántnak?”-ig. Észre sem vesszük és már egy órája beszélgetünk. Megtudjuk, hogy szerinte mennyire fontos az edzésekben a rendszeresség, tudatosság, tervszerűség, következetesség, mert az impulzusok, melyek tudatunkat és testünket érik lovaglás során csak úgy tudják kiváltani a megfelelő hatást, ha folyamatosan jelen vannak. „A sport az a nemzetet felemelő és egészségben tartó erő, amely semmi mással nem pótolható” –jegyzi meg komolyan. Szimonettát saját lovairól kérdezi és megállapítja, hogy a tévhitekkel szemben a lóválasztásnál nem a képesség a legfontosabb, hanem az állat karaktere! Második helyen szerepel az egészségi állapota, és csak harmadikon a képességei! Elmondja, hogy Szimonetta King nevű lovukon fog ülni, aki mindent tud, de mielőtt még nagyon örülnénk azt is hozzáteszi, hogy emiatt nagyon jól kell rajta tudni lovagolni! Arról mesél, hogy szeretet és alázat nélkül nem szabad semmit sem csinálni, mert akkor nem lesz minőség a munkánkban. Szerinte sosem mondhatjuk azt, hogy elfáradtunk! „Belehalni bele lehet, de elfáradni nem!” – jelenti ki határozottan, és itt hallunk egy kis történetet az ő kezdeteiről, amikor 40 fokos nyári melegben egy telivér nem akart neki tarkóban engedni, mire ő addig ült rajta, míg meg nem tette. „Akkor van igazán kapcsolat, ha a ló beleenged tarkóból, és toroktájékból!” – teszi hozzá mosolyogva. Akkori lovastársaitól gyakran hallotta, hogy mindegy, hogy áll a feje, csak ugorja meg az akadályt! Szerinte ez egyáltalán nem így van, hiszen előbb kell megtanulni lovagolni, és a lovat ideális állapotba hozni, s csak utána szabad a versenyzésben is kipróbálni magunkat! Később pedig minél többféle lovat tudunk ellovagolni jól, annál nagyobb az eredményességünk ebben a sportban! Bea nénivel egyszerre mondják ki, hogy először „minden lóhoz meg kell találni a kulcsot!”. Itt lépünk vissza megint az időben a díjlovas legenda legkedvesebb, életét és sikereit meghatározó lovához, a kivételes küllemű, képességű és intelligenciájú Aktionhoz. Elnyert érmei, díjai, a róla készült fotók és festmények árnyékában ülve hirtelen kicsinek érzi magát az ember.

„A hetedik és egyben utolsó gazdája voltam 14 éven át!” – mondja szeretettel vegyes szomorúsággal a hangjában. Nehéz időkről mesél, Aktionnal közös életük nem indult egyszerűen, sok küzdelem árán fogadta csak el őt. Mindenki félt tőle, nem mertek hozzá bemenni, az agressziójára agresszióval válaszoltak. De ő nem. A világklasszis ló hálája végül nem maradt el, s örökre a szívébe zárta a Mestert, akivel 154 nagydíj szintű győzelmet, és számos egyéb nemzetközi helyezést értek el közösen. „Egy kötőfékben a világ végéig is elment volna velem!” – említi mosolyogva. Közben Bea néni kézről kézre adja a legendás párosról készült külföldi újságcikkeket, s időutazásunk így lesz teljes. Azt gondolnánk, olykor könnyű elveszni a szalagok és kupák sűrű emlékei között, de ő félelmet keltő nyugodtsággal jelenti ki, „Sosem a lovaglás motivált, hanem a ló szeretete és tisztelete!” Hallom a hangját, és tudom, hogy az egyetlen, aki itt ma elveszhet, az nem más, mint jómagam, ha nem írok ebből a napból egy kivételes riportot.

Közben elérkezik az idő, hogy hűséges vásárlónk, Szimonetta kipróbálhassa magát, és mire elfogy a finom sütemény, King már felszerelve várakozik rá az udvaron. Az edzésre a kényelmes fedeles lovardában kerül sor, Gyula bácsi hangja zeng mindenhonnan a hangszórókból. Alapfeladatokkal telik az óra, King egyértelműen teszteli a fiatal lovaslány tudását, akihez a díjlovaglás és a díjugratás is közel áll. Nagyon igyekszik mindent végrehajtani, amit kérnek tőle. A végén megérezheti, milyen is az, amikor piaffe-ozik alatta egy ló, és az élményre hatalmas mosollyal az arcán válaszol. Közös fotó is születik a Mesterrel és a nagyszerű Kinggel. Az edzés után meghallgathatjuk Gyula bácsi összegzését és jó tanácsait Szimonetta részére. Kiemeli, hogy mennyire fontos egy lovas technikai tudása, a zárt ülés, és rugalmas, független kéz! Elmondja, hogy a ló csak akkor tudja teljesíteni a tőle elvárt feladatokat, ha a lovas egyensúlyban ül rajta. Nagyon fontos, hogy „aktívak legyünk, belülről motiváltak, és fejben erősek!” Tudnunk kell, hogy „sokkal többek vagyunk, mint amit gondolunk magunkról!” Lényeges, hogy tisztában legyünk azzal, hol hibáztunk, és hogyan lehet kijavítani, hiszen „mindig mi vagyunk a hibásak, sosem a ló!” –hangzik el végül az az alázattal teli igazság, amit sok lovasnak kéne sokszor elmondani, hogy végre meg is hallja. Ennyi győzelemmel a háta mögött szemrebbenés nélkül jelenti ki, „Nincs olyan, hogy tudok lovagolni, mert mindig jöhet egy új ló, vele együtt egy új feladat, és rájövünk arra, hogy milyen keveset is tudunk!”

Egyszercsak kopognak, és Gyula bácsit elszólítja a délután négy órás edzése. Megköszönjük a vendégszeretetüket, és mindent, amit kaptunk ezen az egyáltalán nem hétköznapi hétköznap délutánon. Kabátot veszünk és sapkát, és folytatjuk utunkat, autónkkal kigördülve a januári valóságba azzal az egyszerű, de annál igazabb útravalóval a zsebünkben, miszerint „az út maga a cél!”. S ha egyszer is kételkedne valaki abban, amit csinál, ami a feladata nap, mint nap, csak gondoljon arra, „Mindegy, mit csinálunk, csak az a lényeg, hogy csináljuk, és legyünk maximalisták! Hisz ha kántor vagy, te lehetsz a város legjobb kántora!”

Köszönjük szépen a Dallos családnak !

Eszti

Indulás

Blogindító előzetest olvashattok egyik készülő regényemből, mely az állatkínzás felszámolásáról szól.

Részlet A Csodálatos Mimiből


El sem tudtam képzelni, hogy juthat el valaki odáig, hogy teljes szívéből higgyen az ördögben. A sikolyok és hörgések szívbénító forgatagában remegve a fegyveremhez nyúltam, s közben elhanyagolható mértékű gyengeséget éreztem amiatt, hogy most először és valószínűleg utoljára fogom használni azt. A kétségbeesésnek legtávolabbi bugyrán is túl voltam, ott, ahol már semmi sincsen, majd tétován a ravaszra helyeztem az ujjamat. A tehetetlen farkas fájdalmát magam is éreztem, testének minden görcsös rándulására én is mozdultam, halálon túli üvöltésének hangjára belül magam is ordítottam. A ködös sötétség miatt nagyon kellett meresztenem a szemeimet, hogy felfogjam, pontosan hol ér véget az állat és hol kezdődik az ember. Aztán hirtelen minden eddigi erőfeszítésem hiába lett. Az isteni teremtményről egyetlen iszonyú rántással egyben vált le a bőre, s mielőtt elgyötört teste élettelenül ernyedt volna el, fejét mégegyszer, utoljára felemelve egyenesen rám nézett. És akkor valami hirtelen kiszállt belőlem. Erőtlen térdeim már nem tartották meg többé a testemet, amely önkívületben zuhant le a hideg földre. Álomtalan álmomban egy haldokló világ holdfénye tűzött rám, s tudtam, hogy most minden örökre elveszett.
folyt. köv. 
Eszti