„Minden nap meg kell tudni halni a sikerért!” – Riport Dallos Gyulával
Vendégségben a kupák, szalagok, fotók és festmények emlékei között
A karácsonyi Horze nyereményjáték egyik első fődíja egy órás ingyenes
edzéslehetőség volt Dallos Gyula örökös magyar bajnoknál. A szerencsés
nyertessel, Bánkuti Szimonettával egy keddi napon érkeztünk meg a
családi házas övezetbe rejtett lovas paradicsomba.
Délután két óra van, és nagyon izgulunk. A januári nap bátortalan
fényében állítjuk le az autót Dallos Gyula háza előtt. Bea néni és két
németjuhász enged be, s valahogy rögtön otthon érezzük magunkat az
időtlen múltú családi fészekben. Beinvitál saját nappalijukba, teával és
frissen sült pogácsával kínál. A tekintetek folyamatosan a falakat
pásztázzák, libabőr a kezeken, ahogy tudatosul, tényleg ott vagyunk,
ahol. A kedves vendégszeretet majdnem oldja az izgalmakat, amikor
érkezik Gyula bácsi és hangzik az első kérdés: „Hány ütemű a lépés?”, és
így tovább egészen a „Hány foga van az elefántnak?”-ig. Észre
sem vesszük és már egy órája beszélgetünk. Megtudjuk, hogy szerinte mennyire fontos az edzésekben a rendszeresség,
tudatosság, tervszerűség, következetesség, mert az impulzusok, melyek
tudatunkat és testünket érik lovaglás során csak úgy tudják kiváltani
a megfelelő hatást, ha folyamatosan jelen vannak. „A sport az a nemzetet
felemelő és egészségben tartó erő, amely semmi mással nem pótolható”
–jegyzi meg komolyan. Szimonettát saját lovairól kérdezi és
megállapítja, hogy a tévhitekkel szemben a lóválasztásnál nem a képesség
a legfontosabb, hanem az állat karaktere! Második helyen szerepel az
egészségi állapota, és csak harmadikon a képességei! Elmondja, hogy
Szimonetta King nevű lovukon fog ülni, aki mindent tud, de mielőtt még
nagyon örülnénk azt is hozzáteszi, hogy emiatt nagyon jól kell rajta
tudni lovagolni! Arról mesél, hogy szeretet és alázat nélkül nem szabad
semmit sem csinálni, mert akkor nem lesz minőség a munkánkban. Szerinte
sosem mondhatjuk azt, hogy elfáradtunk! „Belehalni bele lehet, de
elfáradni nem!” – jelenti ki határozottan, és itt hallunk egy kis
történetet az ő kezdeteiről, amikor 40 fokos nyári melegben egy telivér
nem akart neki tarkóban engedni, mire ő addig ült rajta, míg meg nem
tette. „Akkor van igazán kapcsolat, ha a ló beleenged tarkóból, és
toroktájékból!” – teszi hozzá mosolyogva. Akkori lovastársaitól gyakran
hallotta, hogy mindegy, hogy áll a feje, csak ugorja meg az akadályt!
Szerinte ez egyáltalán nem így van, hiszen előbb kell
megtanulni lovagolni, és a lovat ideális állapotba hozni, s csak utána
szabad a versenyzésben is kipróbálni magunkat! Később pedig minél
többféle lovat tudunk ellovagolni jól, annál nagyobb az eredményességünk
ebben a sportban! Bea nénivel egyszerre mondják ki, hogy először
„minden lóhoz meg kell találni a kulcsot!”. Itt lépünk vissza megint az
időben a díjlovas legenda legkedvesebb, életét és sikereit meghatározó
lovához, a kivételes küllemű, képességű és intelligenciájú Aktionhoz.
Elnyert érmei, díjai, a róla készült fotók és festmények árnyékában ülve
hirtelen kicsinek érzi magát az ember.
„A
hetedik és egyben utolsó gazdája voltam 14 éven át!” – mondja
szeretettel vegyes szomorúsággal a hangjában. Nehéz időkről mesél,
Aktionnal közös életük nem indult egyszerűen, sok küzdelem árán fogadta
csak el őt. Mindenki félt tőle, nem mertek hozzá bemenni, az
agressziójára agresszióval válaszoltak. De ő nem. A világklasszis ló
hálája végül nem maradt el, s örökre a szívébe zárta a Mestert, akivel
154 nagydíj szintű győzelmet, és számos egyéb nemzetközi helyezést értek
el közösen. „Egy kötőfékben a világ végéig is elment volna velem!” –
említi mosolyogva. Közben Bea néni kézről kézre adja a legendás párosról
készült külföldi újságcikkeket, s időutazásunk így lesz teljes. Azt
gondolnánk, olykor könnyű elveszni a szalagok és kupák sűrű emlékei
között, de ő félelmet keltő nyugodtsággal jelenti ki, „Sosem a lovaglás
motivált, hanem a ló szeretete és tisztelete!” Hallom a hangját, és
tudom, hogy az egyetlen, aki itt ma elveszhet, az nem más, mint jómagam,
ha nem írok ebből a napból egy kivételes riportot.
Közben elérkezik az idő, hogy hűséges vásárlónk, Szimonetta
kipróbálhassa magát, és mire elfogy a finom sütemény, King már
felszerelve várakozik rá az udvaron. Az edzésre a kényelmes fedeles
lovardában kerül sor, Gyula bácsi hangja zeng mindenhonnan a
hangszórókból. Alapfeladatokkal telik az óra, King egyértelműen teszteli
a fiatal lovaslány tudását, akihez a díjlovaglás és a díjugratás is
közel áll. Nagyon igyekszik mindent végrehajtani, amit kérnek tőle. A
végén megérezheti, milyen is az, amikor piaffe-ozik alatta egy ló, és az
élményre hatalmas mosollyal az arcán válaszol. Közös fotó is születik a
Mesterrel és a nagyszerű Kinggel. Az edzés után meghallgathatjuk Gyula
bácsi összegzését és jó tanácsait Szimonetta részére. Kiemeli, hogy
mennyire fontos egy lovas technikai tudása, a zárt ülés, és rugalmas,
független kéz! Elmondja, hogy a ló csak akkor tudja teljesíteni a tőle
elvárt feladatokat, ha a lovas egyensúlyban ül rajta. Nagyon fontos,
hogy „aktívak legyünk, belülről motiváltak, és fejben erősek!” Tudnunk
kell, hogy „sokkal többek vagyunk, mint amit gondolunk magunkról!”
Lényeges, hogy tisztában legyünk azzal, hol hibáztunk, és hogyan lehet
kijavítani, hiszen „mindig mi vagyunk a hibásak, sosem a ló!” –hangzik
el végül az az alázattal teli igazság, amit sok lovasnak kéne
sokszor elmondani, hogy végre meg is hallja. Ennyi győzelemmel a háta
mögött szemrebbenés nélkül jelenti ki, „Nincs olyan, hogy tudok
lovagolni, mert mindig jöhet egy új ló, vele együtt egy új feladat, és
rájövünk arra, hogy milyen keveset is tudunk!”
Egyszercsak kopognak, és Gyula bácsit elszólítja a délután négy órás
edzése. Megköszönjük a vendégszeretetüket, és mindent, amit kaptunk ezen
az egyáltalán nem hétköznapi hétköznap délutánon. Kabátot veszünk és
sapkát, és folytatjuk utunkat, autónkkal kigördülve a januári valóságba
azzal az egyszerű, de annál igazabb útravalóval a zsebünkben,
miszerint „az út maga a cél!”. S ha egyszer is kételkedne valaki abban,
amit csinál, ami a feladata nap, mint nap, csak gondoljon arra,
„Mindegy, mit csinálunk, csak az a lényeg, hogy csináljuk, és legyünk
maximalisták! Hisz ha kántor vagy, te lehetsz a város legjobb
kántora!”
Köszönjük szépen a Dallos családnak !
Eszti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése